Sárospataki Füzetek 2024/1. – Szerkesztői előszó

Néha nehéz egyetértésre jutni. A közös nevező megtalálása kihívásokat tud rejteni – főleg olyan időkben, amikor belső és külső feszültségek közt kell léteznünk. Igazságosság, igazságtalanság, gonosz, jó, ártatlanság és kegyelmi döntés. Megannyi szó, mely újabban ott dobog a fülekben, visszhangzik online és offline tereken. Emberek állnak emberek mellé, vagy fordulnak szembe egymással, ideológiák és magyarázatok ütköznek, jákóbi módon birkóznak, felül akarnak kerekedni, úgy, hogy megkérdőjeleződik a békés egymás mellett létezés értelme, de a küzdelem során egymásba akadó kezeket nehéz szétválasztani, mert az áldás anyagi vagy szellemi kincseire mindenki vágyik. Forrnak az indulatok, a régi sérelmek újra előtörnek, régi-új elégedetlenség üti fel a fejét, harcos vagy csendes kiáltványok születnek, egyesek Bibliát, mások a jog pallosát fogva vagdalkoznak. Megint mások csak figyelnek és kivárnak. Vagy számításból, vagy érdeklődő óvatosságból. Pedig valamit mondani kell. Erőt venni a saját gyengeségen, vagy eltűnni a homályban. Kemény szavak erdejében kell keskeny ösvényt találni – olyan időszakban, melyben múltbeli tettek lepleződnek le, félelmek válnak valóra, aggodalmak öltik a beteljesülés rémisztő alakját. Rendszer és egyén, vezető és vezetett feszül egymásnak, és közben zajlik az élet, de már többé nem úgy, mint korábban. Ebből látszik, ami talán mindig is világos volt, hogy az igazságért küzdeni kell. Mindezt úgy, hogy nem adjuk fel sem a megértés iránti vágyat, sem az igazságosság beteljesülése iránti olthatatlan szomjúságot.

Ez a mostani szám pont ennek a példája. Egyháztörténész, egyházjogász, mesekutató, vallástanár, könyvtáros, gyakorlati teológus talál egymásra ebben a kötetben. Látszólag úgy sorakoznak fel a lapokon ezek az írások, mint amik elbeszélnek egymás mellett. Pedig nem. Enghy Sándor a Masszóra jelentőségét tárgyalva nagyon is időszerű üzenetet fogalmaz meg: „…a masszoréták tudták, hogy az אַשְׁרֵי ilyen alakja nem véletlenül fordul elő az adott helyeken, mert a boldogságnak kritériuma van, mert a történelem Urának vezetése nem automatikusan teljesedik ki az ember (הָאִ֗ישׁ – Zsolt 1,1) életében, hanem ahhoz bizonyos erő (גְּבוּרָה) kell, mely képes felülkerekedni a gonosz fölött”. A kegyelem nem árad magától – az ember felelős lény, akinek tettei előmozdíthatják, vagy hátráltathatják Isten munkáját. A hősies helytállás az út az Istenbe vetett hit megerősödéséhez. Azonban ehhez, ahogy a tanulmány kiemeli, elmélkedni kell. Gondolkodni. Mérlegelni.

Bálint Péter a büntetés és kegyelem témáját vizsgálja a népmesékben, és a meseszövésben megjelenő harag, ítélet, gonoszság és igazságosság toposzait szemlézve arra a következtetésre jut: „Olybá tűnik, hogy a harag a paraszti életvilágban ki nem hunyó érzet, mely – többek között – a cifra nyomorúságot hozó kiszolgáltatottság és örökös vereség/veszteségtudat szüleménye, s mivel a parasztember képtelen megszabadulni ezen szociális-gazdasági létgondoktól, zsigerekig beleivódik. A mesemondók példázatos történeteikkel részben ezt a haraggőzt akarják kiereszteni, hogy a legkülönfélébb bűnelkövetéstől visszafogják a hallgatóságot, és a krisztusi felebaráti szeretetre, illetve az erőszakmentességre emlékeztessék.” Ugyanakkor sok mesének kérdése: mikor lehet helye az erőszaknak? A lázadásnak? Emellett pedig az a számítgatás is helyet kap: milyen tetteknek milyen büntetés jár? Negatív példákat és pozitív hősöket felvonultató fabulák egyaránt mesélnek a megbocsátás útját elnyerő szereplőről, és a megátalkodott, megtérni nem képes bűnös elveszéséről. Egészen konkrétan például arról, hogy amikor Salamon király megjelenik nekik, három testvér a pénzt választja Isten bölcsessége helyett – ezt a legkisebb ugyan megbánja, de hosszú úton át jut a kiengesztelésig.

Jenei Péter a ravennai San Apollinare Nouvo egyik mozaikja kapcsán elmélkedik a rossz ábrázolásáról. Értelmezése szerint az alkotáson a Sátán is megjelenik, a bakokat és juhokat kettéválasztó, ítéletet hirdető Krisztus-alak balján. A gonosz mint vádló társává válik a jónak, amikor mérlegre kell tenni az életeket, és üdvösségről vagy kárhozatról kell dönteni. Ez a meglepő ábrázolás gazdag bibliai hagyományokra megy vissza, ahol a Sátán vádlóként jelenik meg, és részt vesz az ítéletben – mindezt úgy tudja megtenni, hogy szellemi lényként bejárása van a mennyei udvartartásba. Az ítéletkor azonban ő is az elítéltekkel együtt vész el.

Szathmáry Béla tanulmányában az emberi szabadságjogokról elmélkedik: a lelkiismereti, gondolati és vallásszabadság problémakörét veszi górcső alá. A téma tárgyalásának komoly jelentősége van: nemcsak az állam és egyház kapcsolatának dilemmái miatt, hanem az egyén és a közösség érdekkülönbségeinek és értékrendbeli nem egyezése kérdésének felszínre bukása miatt is. Hol a határ az egyéni és a közösségi szabadság között? Adhat-e az állam vallásdefiníciót? Milyen mértékben szólhat bele az egyház létébe az
állam? Meghatározhatja-e, mi a vallás? A kérdés megválaszolása nem is olyan egyszerű – a tanulmány mégis határozottan húz határt, és fogalmaz meg felvetést. Azonban a tanulmányban felvetett elvi kérdéseknek messzemenő gyakorlati következményei vannak: az egyház és állam viszonyának és kölcsönös függésének dilemmáihoz vezetnek el, és olyan kritikus pontokhoz, mint a „történeti egyházak” körének meghatározásása, azok financiális támogatása, illetve az államtól átvett közfeladatok felelősségi köreinek és működéséhez szükséges anyagi forrásoknak a problémája.

Barnóczki Anita prédikációja mintha mindezekre együtt rímelne rá: egyfelől önkritikusan, bűnvallással fogalmaz, másfelől Bonhoeffert idézve az egyházben élő, önmagukért felelősséget vállaló emberekről így szól: „Bűnvallásuk nem úgy történik, hogy oldalra pillantgatnának bűntársaikra. Szigorúan exkluzív bűnvallás ez, minden vétket magára vesz. Ahol még számolgatnak és méricskélnek, ott az önigazolás terméketlen morálja lép a Krisztus alakja előtti bűnvallás helyébe.” Jézus passióig tartó történetét nagy ívben láttatja – Lázár feltámadásával kezdve, amely elkerülhetetlen állásfoglalásra kényszerítte a tanúkat; a Nagytanács ülésén át, amely a hatalmát és presztizsét féltve képes félrerakni Az Embert, elfelekezve Istenről, hamis vezetői illúziókba keményedve; egészen az önátadó szenvedésig. „A felelősséget állítja János a középpontba. Vagy-vagy. Ebben az esetben nincs »és«. Ahogyan János első levelében olvassuk: »Ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága és a szemek kívánsága. A világ elmúlik, és annak kívánsága is, de aki az Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké… Senkiben sincs meg az Atya, aki tagadja a Fiút. Aki vallást tesz a Fiúról, abban az Atya is megvan… Ha bennetek marad az, amit kezdettől fogva hallottatok, ti is az Atyában és a Fiúban maradtok«.”

A különbözőségeikkel is egy irányba tartó tanulmányok mellett Éger Gábor elmélkedik az iskolai anyakönyvek használatának lehetőségéről. A téma mintha közelében sem járna az egyébként is sokszólamú kötet írásainak gondolatiságához, de meglepődve láttam a közös pontokat: „A református iskolák matrikulái a diákok subscribációja mellett az adott iskola törvényeit is tartalmazták, amelyeket aláírtak a diákok. Ezek részletezik például az iskola tanerejének rendszerét, a rektorokkal és segédtanítókkal szembeni elvárásokat és kötelességeiket. A tanítandó tantárgyakat is ismertetik, az egyes tantárgyak tanítási rendszerét is lefektetik. A tanrendszer felépítésére vonatkozóan is forrásul szolgálnak, a tanórák és vizsgák rendszerére is világos előírásokat fogalmaznak meg. A diákok vallásos nevelésével és az iskolai fegyelemmel kapcsolatos rendelkezéseket is tartalmaznak.” Vagyis az iskolai anyakönyvek információi a korabeli egyházi intézmények működési szabályzataiba, elveibe is belátást engednek. Ez felbecsülhetetlen történeti viszonyítási pont lehetne a református intézmények önmeghatározásában és küldetésnyilatkozatának, valamint belső szabályozásának kialakításában.

Mintha a 2024/1. Füzeteknek lenne egy gyakorlati része is: a róla szóló búcsúbeszédben Finkey Ferenc személyében egy elkötelezett jogász és jogtudós mellett olyasvalakit ismerünk meg, aki nem vallja az emberi determinizmust: „Sohasem szabad még a bűnözésben nevelkedett, romlott erkölcsű egyénekkel szemben sem feladni a reményt, hogy őket is a rendszeres testi, értelmi és erkölcsi edzés útján jobb emberekké, szorgalmas, munkaszerető, rendes emberekké tudjuk kifaragni.” – írja. Ez az örök optimizmus adja azt a hitet, mely nem ragad bele a valóságba, hanem előre tekint, és hisz abban: nagyobb erők dolgoznak köztünk annál, mint amit értelmünk befogadni képes.

Emellett a recenziók sora nyújt betekintést több érdeklődésre számot tartó kötetbe: ifj. Csomós József, Horváth Orsolya, Szatmári Emília, valamint Vass Tibor formabontó írása az egyházi irodalom, az esztétika, a szépirodalom és liturgiai szakkönyv területeire vezeti el az olvasót.

Ha van valami közös szál ezekben az írásokban, akkor az a hit, amiből megszületnek. Hit abban, hogy van értelme írni, gondolkodni, elmélkedni, felelősen megállni egy probléma előtt, és kérdezni. Vallják: az ismeret segít elköteleződni, a tisztázás élesebben látni. Az igazság keresésének vágya pedig közelebb vihet a bátor kiálláshoz, az elköteleződéshez, a közös értékek kereséséhez.

Kustár György

a szám szakmai szerkesztője